kígyó

úgy van ez valahogy, hogy sokáig lehet mondani. mondhatod, meghallgatom...persze persze mondom én is a magamét, ... de aztán egyszercsak elhangzik  valami, valami, amivel nem értek egyet, vagy nem akartam tudni. Elkezd rágni, hogy amit a másik mond, az nekem sok. hogy izagából nem akarom tudni mindazt, amit mond, és átad ezzel, mert a tudásnak ára van, és ez, az esetemben többnyire az, hogy viszem tovább a hallott történetet, dolgozik bennem és sehova sem tudom rakni, emészthetetlen nyavajám lesz. majd végül kifakad belőlem. Több szálon futó, fejemben kavargó történetek egyetlen pillanatban összesűrűsödnek...
... feltámad a kígyó. mélyről, nagyon mélyről, szinte érzem végig ahogy feltör az a gyomorforgató méreg, a  ki nem mondott szavaim és véleménytömegem. a düh kiárad, és egy-két igazán tömör mondatban odacsap. odaüt, és pont. iszonyú hasadékot vág oda és a kapcsolódás megszűnik.

Lehetne, és oh de milyen jó is lenne, hogy ezzel elpárolog a düh, a szavak a helyükre kerülnek és a történet halad tovább, a konfliktusok rendeződnek...
de ehelyett marad, ott marad a sértett megnemértettségből kihasadt szakadék. a sohatöbbénemérdekel. Legalábbis ezt hajtogatom magamnak, mert fortyogok tovább a sértettségemmel, szorongatom mint valami kispárnát, amibe kapaszkodni lehet.
 Holott azt is tudom, én nem mondtam idejében, hogy: ELÉG, ne mondd többet...

Néhány nap múlva pedig már képtelen vagyok átlépni a szakadékot, csak bámulok bele.

így múlnak el kapcsolatok az életemből. Mert a sokáig lenyelt szavak kibuggyantak, elvágtak, és ott állok duzzogva: ha egyszer kimondom, ami igazán ott és akkor nyom, akkor a másik fél eltűnik némán. mert ezekre a szavakra sosem jön válasz.

 Bámulok, puffogok, várom, hátha a másik fél majd valahogy jelentkezik. Ahogy telnek a napok csöndben,  egyre inkább képtelen vagyok felvenni újra a beszélgetés fonalát. kezdeném is, meg nem is. aztán már úgy teszek, mintha nem is érdekelne...

lehet hogy lehetne, lehet hogy nem.

tavaszi szél

...babarózsaszín...

babácska... porcelán...dobozba zárva...zuhanástól retteg...


az elmúlt két hétben meglehetősen intenzíven jelen volt a gondolataimban, egy Baba.  Porcelánbaba, amint épp egy dobozba zárva fuldokol a klausztrofóbiájától.
A kép változott, a dobozból egy polcra került, a szélén ücsörgött láblógatva, de ott meg szédült, folyton csak a zuhanástól rettegett. Sehol sem találta a helyét...

engem meg nem hagyott nyugodni a baba víziója. rengeteg firka készült róla. Végül kezembe akadt ez a babarózsaszín papír, aminek van valami egészen nyers rideg hangulata, ami ebben az esetben nagyon sokat segített. Semmiféle finomkodó kedves árnyalatot nem engedett érvényesülni, csak a pontos kemény vonalakat.
Elmondani sem tudom, mekkora öröm, amikor végre kiszalad a kezemből az a mozdulat, az az árnyalat és arc, ami belül már napok-hetek óta megvan. Más kérdés persze, hogy esetleg a néző csak egy zuhanó babát lát, ami akár ijesztő is lehet, nekem örömteli mindig, amikor megvan, mert végre kiszabadul és én is megszabadulok a fejemben zúgó képétől...
Már nem tudom honnan jött az ötlet, hogy inkább magát a Babácskát mintázzam meg...
végre elkészült.
 Azt hiszem hamarosan készülnek még hasonló babák :)

nézz rám

(Babácska)

duzzog

Ahogy így elnézem, meglehetősen duzzog. Mondjuk megértem, mert kifogytam a kedvenc papíromból, kénytelen voltam mást kipróbálni, és ez a mostani,  felháborítóan rosszul tűri, ha vonalakat húzgálnak rá. az arany pedig csak tovább rontotta a helyzetet. nyaff. ez itt a hiszti helye.

Sakura

-csúnyát nem tudsz?

-nem próbáltam.

Mert az én IgazCsúfommal kerülgetjük egymást már egy ideje.

Eleinte nem is láttam, aztán nem bírtam ránézni, majd mindezek után nem akartam látni. Volt már démoni köntösben, kezében koponyát szorongatva, volt már hosszú karmos göcsörtös ujjakkal férfiakba kapaszkodva...alakját váltogatja.

A keserű,  hideg üresség árad belőle. Ha találkozunk, lefagyok, és csak nézem dermedten, képtelen vagyok mozdulni. Görcsbe rándul a gyomrom és érzem azt a sürgető kényszert, hogy megrazjoljam. 

Amikor megjelenik, napokig csak az a paranoid érzésem van, hogy figyel a sarokban. Arra vár, hogy végre alakot ölthessen. Végre valahára ne csak egy radírkoszmó legyen, amit lap sarkába töröltem. Eddig még mindig kicsúszott a kezemből. Ott vár a homályban, folyton változik és várja csendesen, hogy papírra kerüljön majd. Egyszercsak. 

Olyan ez, mint valami varázslat: 

Ha megrajzolom, nincs többé hatalma felettem.

Most egy ideje a haja helyett polipkarokat visel,  hadonászik és mindent befeketít.

 Nézzük egymást egy darabig, majd elteszem az ágy alá.

Nekem Ő a csúf.