úgy van ez valahogy, hogy sokáig lehet mondani. mondhatod, meghallgatom...persze persze mondom én is a magamét, ... de aztán egyszercsak elhangzik valami, valami, amivel nem értek egyet, vagy nem akartam tudni. Elkezd rágni, hogy amit a másik mond, az nekem sok. hogy izagából nem akarom tudni mindazt, amit mond, és átad ezzel, mert a tudásnak ára van, és ez, az esetemben többnyire az, hogy viszem tovább a hallott történetet, dolgozik bennem és sehova sem tudom rakni, emészthetetlen nyavajám lesz. majd végül kifakad belőlem. Több szálon futó, fejemben kavargó történetek egyetlen pillanatban összesűrűsödnek...
... feltámad a kígyó. mélyről, nagyon mélyről, szinte érzem végig ahogy feltör az a gyomorforgató méreg, a ki nem mondott szavaim és véleménytömegem. a düh kiárad, és egy-két igazán tömör mondatban odacsap. odaüt, és pont. iszonyú hasadékot vág oda és a kapcsolódás megszűnik.
Lehetne, és oh de milyen jó is lenne, hogy ezzel elpárolog a düh, a szavak a helyükre kerülnek és a történet halad tovább, a konfliktusok rendeződnek...
de ehelyett marad, ott marad a sértett megnemértettségből kihasadt szakadék. a sohatöbbénemérdekel. Legalábbis ezt hajtogatom magamnak, mert fortyogok tovább a sértettségemmel, szorongatom mint valami kispárnát, amibe kapaszkodni lehet.
Holott azt is tudom, én nem mondtam idejében, hogy: ELÉG, ne mondd többet...
Néhány nap múlva pedig már képtelen vagyok átlépni a szakadékot, csak bámulok bele.
így múlnak el kapcsolatok az életemből. Mert a sokáig lenyelt szavak kibuggyantak, elvágtak, és ott állok duzzogva: ha egyszer kimondom, ami igazán ott és akkor nyom, akkor a másik fél eltűnik némán. mert ezekre a szavakra sosem jön válasz.
Bámulok, puffogok, várom, hátha a másik fél majd valahogy jelentkezik. Ahogy telnek a napok csöndben, egyre inkább képtelen vagyok felvenni újra a beszélgetés fonalát. kezdeném is, meg nem is. aztán már úgy teszek, mintha nem is érdekelne...
lehet hogy lehetne, lehet hogy nem.
